A családomban gyermekkorom óta elfogadott dolog, hogy vannak akik látják, hallják, vagy egyéb módon érzékelik a körülöttünk lévő lelkeket. Én sokáig nem foglalkoztam ezzel. Elfogadtam, de nem érdekelt. Már felnőtt fejjel kerültem olyan helyzetekbe, amik miatt érdeklődni kezdtem. Ezek a helyzetek kellemetlenek voltak. Konkrét személyeknél éreztem meg, hogy most látom őket utoljára. Később pedig, kísérőként mentem el egy léleklátóhoz, aki állítása szerint kapcsolatba tud lépni halott emberek lelkével. A pasi szerintem szélhámos volt. Nem is ment neki. De volt ott egy nő, aki kisegítette. Benne nagyon erős energiát éreztem. Vele sem sikerült ahhoz az elhunyt személyhez kapcsolódni, de hogy pénzt ne kelljen visszaadni, javasolták, hogy már régebben elhunyttal lépjünk kapcsolatba. Ez sikerült is. Én végig szkeptikus voltam, és a trükköt kerestem. Tettem fel pár kérdést, amire még én sem tudtam a választ, de mások által később le tudtam ellenőrizni. Nem mindenre jött helyes válasz, de többre igen. Annyira konkrét dolgokra, hogy abba nehéz lehetett véletlenül beletrafálni. Ekkor kezdett el érdekelni a lelkekkel való kommunikáció. Bár tartottam tőle, gondoltam én is kipróbálom otthon. Össze is eszkábáltam egy olyan kis sámli szerű valamit, amilyet ott használtak. Jól átgondoltam, ezért az enyém, bár amatőr munka volt, mégis jobbra sikerült. Átgondoltam választottam anyagokat hozzá. És működött. Nekem. Másoknak, akikkel próbáltam nem ment, csak ha én is fogtam azt a kis sámlit, aminek a közepében volt egy grafitceruza. Kivéve a testvéreimet, mert nekik is ment. De nekik nem tetszett, Ők mindketten saját, egyéni módon kapcsolódtak, és maradtak is azoknál. Nem látványos, és csak személyes, de nekik ez jó, és természetes. Én akkoriban sokat kísérleteztem. Rájöttem, hogy a sámli felesleges. Ha csak fogom a ceruzás, akkor is működik, és még könnyebb is. Próbáltam sok ellenőrizhetőt kérdezni. Sok volt a téves, vagy értelmezhetetlen válasz, de sok jó is volt köztük. Olyanok is, amik megijesztettek. Például egy személyről, ki tudtam deríteni, hogy hol lakik, és hol dolgozik. Nevet is kaptam hozzá, de nem tökéleteset. Akkoriban gyakran éreztem késztetést, hogy ragadjak ceruzát, később tollat, és vegyem az üzeneteket. Ha ismerőstől jött, az rendben volt. De egyre több ismeretlen is jelentkezett, akikkel nem tudtam mit kezdeni. Besokalltam, és felhagytam ezzel a dologgal. Illetve, hogy pár alkalom, mikor engedtem a késztetésnek, de magamtól nem kezdeményeztem kapcsolódást. Csak egyszer, amikor valakinek a pánikbetegségét segítettem elmulasztani. Ott is bejelentkezett valaki. Kiderült, hogy egy halott nagymama, aki az unokája örökségét féltette, az ismerősömtől. Miután tisztáztuk, hogy nem is akar az unokájával járni, csak párszor randiztak, a nagyi elengedte, és a pánikbetegség elmúlt. Ekkor éreztem, hogy ez e képesség hasznos is lehet. Azóta hol jobban, hol kevésbé, nyitott vagyok a kommunikációra. A tapasztalatom továbbra is vegyes. Néha segít. Néha magyarázatot ad. Néha gyógyít. Néha leveszi a terhet. Néha segít az embernek rendbe tenni önmagát. Gyakran csak megnyugtat. És néha értelmezhetetlen. A sok beszélgetés nyugodt emberré tett. Nem félek a jövőtől, és a haláltól sem. Tudom, hogy mindig velem van valaki. És mindenkinek van valakije, aki vele van. Tény, hogy ami nekünk probléma, nehézség, az nekik nem mindig számít. De lehet kérni. Bár nem mindig úgy, és akkor kapjuk, ahogy akarnánk. Az ő világukban más a fontos. Igen, megszemélyesítettem őket. Talán téves, mert nem igazi személyek, hanem valamiféle közös energia leágazásai, de emberként könnyebb velük, és róluk személyként kommunikálni.